Még hogy a bátyám! Ez valami agyrém! Biztos vagyok benne, hogy anyám ezt csak kitalálta, hogy elválasszon minket egymástól. Jay Amstrong nem a testvérem, nem lehet az! - ilyen gondolatokkal pityergett és forgolódott ide-oda felzaklatott állapotban Melissa.
A lány könnyei úgy potyogtak, mint a záporló eső, és nem tudta abbahagyni a sírást.
Észre sem vette, hogy az anyja bejött a szobába, csak amikor lesüppedt a matrac mellett, akkor fogta fel, hogy nincs egyedül.
Samantha szintén könnybe lábadt szemekkel, torkában gombóccal, kezében egy barna ékszeres ládával ült le összetört lánya mellé.
- Kicsim, kérlek hallgass meg, és nézd meg ezt... - Samantha hatalmas sóhajok közepette felnyitotta a szépen faragott dobozka tetejét. Képeket és papírokat vett elő belőle. - Tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem, ezért itt vannak a bizonyítékok.
Melissa nem akart erről a bolondságról hallani, de hajtotta a kíváncsiság, így felült és érdeklődve nézett az anyja kezében lévő dolgokra.
- Mi az?
- Az anyakönyvi kivonatod, egy esküvői és egy családi fotó. Nézd meg mindkettőt, aztán mondd hogy hazudok! Hidd el, Melissa, én örülnék a legjobban, ha ez nem így lenne, de Amstrong az apád, ahogy Jay-nek is!
- Nem, nem... ne mondd ki! - kiáltott rá rekedten Mel, mert már a sok sírástól elgyengültek a hangszálai.
Azért kíváncsian felült és elvette az anyjától a papírokat.
Az anyakönyvi kivonata volt, remegő kézzel és könnybe lábadt szemekkel olvasta, ami rá volt írva:
"Melissa Amstrong, született 1999. augusztus 8-án, San Francisco, megyei kórház. Anyja neve: Samantha Thompson, apja Patrik Amstrong! "
A leírt tények még jobban sokkolták, a szívébe mart a fájdalom, szorított a mellkasa, levegő után kapkodott, leírhatatlan bánat kínozta belülről. És a kínzásoknak nem volt vége, mert a pillantása a képekre esett. Az első fotón az anyja volt, húsz évvel fiatalabban egyszerű, fehér selyem A vonalú menyasszonyi ruhában, mellette egy jó vágású, sötétszőke, kék szemű, nagydarab fickó, akit Mel még sosem látott. A férfi arca ismerős volt, de kicsit sem hasonlított Jay-re, inkább saját maga vonásait vélte benne felfedezni. A másik képen ugyanez a fiatal párocska pózolt, de ezúttal két gyerekkel. A pólyás kis csomó a felhőtlenül boldog anyuka kezében egyértelműen Ő volt, a búzavirág kék szemekkel, és kerek pofival, hisz látott már magáról babakori képeket. Ami szíven ütötte, hogy a férfi karján ott ült egy nevetős kisfiú, olyan másfél-két éves körüli, szőke hajjal, kék szemmel. A kisfiú kék együttesbe volt öltöztetve, és úgy csüngött az apján, mint alma a fán. Boldog családi kép volt, mégis ez volt a legborzalmasabb dolog, amit Melissa valaha is látott.
- Nem... nem, nem lehet! - üvöltötte zaklatottan. Potyogó könnyein keresztül alig látott, s dühében olyan messze repítette az öléből a "bizonyítékokat", amennyire csak tudta.
- Sajnos igaz, drágám! - Samantha is hasonló állapotban volt, mint a lánya. Szipogva nyelte a könnyeit. - Nem szeretheted úgy azt a fiút, mert a testvéred! Sajnálom, úgy sajnálom, kicsim...
- Ne mondd már ezt így ki, annyira fáj! - kapott a szívéhez Mel, s újabb zokogáshullám söpört végig rajta. Olyan volt, mintha késsel kinyesték volna a szívét.
Meg akart halni. Nem látta értelmét az életének. Életében először volt szerelmes. Életében először találkozott olyan fiúval, aki megdobogtatta a szívét, tűzbe hozta a testét, értelmet adott unalmas életének, erre kiderült, hogy a testvére! Ez tragédia, borzalom és hihetetlen. Ilyen nincs!
Aztán a mértéktelen szenvedést a harag gyilkos hangulata váltotta fel a szívében. Az anyja tehet mindenről! Ő titkolta el az apja kilétét, és sosem beszélt elveszett testvérétől! Ha elmondta volna, ez sosem történik meg, sosem szeret bele Jay-be, mert tudta volna, ki is ő valójában.
Gyűlölködve nézett anyja szemébe.
Samantha tehetetlen volt lánya haragjával szemben, s titkon azt is bevallotta magának, hogy sajnos igaza van Melissának, és még a dühét és utálatát is megértette. Reszkető lábakkal felállt, átlépte a szőnyegen fekvő képeket és papírokat.
- Igazad van, kicsim! Megérdemlem...
- De ÉN nem érdemeltem meg ezt! Menj el, menj már innen! Meg akarok halni, a francba már!
Samantha fejcsóválva, arcán legördülő könnycseppekkel ment ki a szobából.
Melissa a bokáiig hajtott fejjel, keservesen zokogott. Nem látta értelmét az életének, nem reménykedett semmiben. Ezt nem fogja túlélni, és tény, hogy nem is akarja.
Lefeküdtem a bátyámmal! Szerelmes vagyok a testvérembe!
A világ legborzasztóbb két mondata!
A lány nem tudta, hogy órák, percek teltek-e el, de sokáig feküdt ott kitekeredett testhelyzetben az ágy közepén, kihalt reményekkel és boldogtalanul. Sok volt neki ez a tragédia, képtelen volt feldolgozni. Aztán amikor kissé összeszedte magát, eszébe jutott Jay. Vajon a fiú hogy fogja fogadni ezt a hírt? Hogy fognak tovább élni egymás mellett, amikor jóval többet éreznek egymás iránt testvéri szeretetnél, arról hogy mik történtek közöttük, nem is beszélve! Belefog betegedni ebbe, mint Ő! Tudnia kell neki is, tudnia kell, hogy Melissa Thompson sosem lehet a szerelme, hisz nem is létezik, de itt van Melissa Amstrong, aki a kishúga!
Felült, minden erejét összeszedve a szekrényéhez botorkált. Kivett egy agyonmosott világoskék farmert, egy rózsaszín szűk trikót és egy szürke lompos kardigánt. Nem érdekelte, hogy néz ki, csak minél előbb eljusson a fiúhoz, hogy beszélni tudjon vele. Nem élhetnek tovább álomvilágban, tudnia kell a borzalmas tényekről. Fehér tornacipőbe bújt, aztán a párna alól kikotozta még a telefonját, majd felszedte a földről az anyakönyvi kivonatot és a fotót a szülőkről a gyerekekkel. A nappaliban a kanapén pityergő anyja felkapta a fejét a zajra.
- Hová mész? - kérdezte Sam szemét dörzsölgetve.
- Jay-hez. Gondolom, nem beszéltél vele.
- Nem, de neked se kéne, mert...
Melissa egy intéssel és gyűlölködő pillantással hallgattatta el az asszonyt.
- Dugjam a fejem a homokba, mint te? Azt már nem! Joga van tudni, beszélnem kell vele, hisz nem szerethet, úgy... - a végén a lány hangja elcsuklott, mert megint felerősödtek benne a pokoli fájdalmak.
- Nem mehetsz sehová!
- Te mától, nem parancsolsz nekem! - lázadt Mel, s rövid lábaival keresztülmasírozott a nappalin, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Odakint ködös volt az ég, fújt a szél, ami erősen csapdosni kezdte a lány haját, mikor kiért az utcára. Próbálta arcába röpködő tincseit megregulázni az ujjaival, de feladta, mert az is reménytelen volt. Fázósan és sokktól remegő ujjakkal tárcsázta annak a személynek a számát, aki a legjobb barát volt, és mindig lehetett rá számítani. Will már három kicsöngés után felvette.
- Helló, cica! Van gazdád, vagy épp szabadnapra engedett a lovagod? - hallotta az életvidám srác hangját a mobilon keresztül.
Melissának most még ez is rosszul esett, amikor őt megint a sírás környékezte.
- Szia, Will... - sóhajtotta Melissa vékony hangon. - Baj van. Értem tudsz jönni? El kéne vinned Jay-hez. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy két utcányit gyalogoljak.
- Hűha, ez nem hangzik jól. Szétverem a köcsögöt, ha bántott!
- Ne, Will, ezt most ne, csak gyere értem!
- Ó, oké! Tíz perc, ott vagyok!
- Ezer köszi! Siess, de azért figyelj az úton!
- Igenis, asszonyom! Puszika!
Ezért kedvelte a srácot, mert nem kellett magyarázkodni és már rohant is segíteni egy bajba jutott baráton.
Elviselhetetlenül hosszúnak tűnt az a 10-15 perc, mire végre megpillantotta az érkező, bőr tetős, piros telepjárót. Addigra a haja már reménytelenül összekócolódott, lejárta a lábát oda-vissza és dagadtra sírta a szemét. A hideg áramlat és a szél ellenére sem fázott, szorult a mellkasa, alig kapott levegőt, de ez talán a lelki állapotához volt köthető.
Amint a srác megállt, bepattant mellé.
- Jézusom, csajszi! Rettenetesen nézel ki! - állapította meg egy pillantás után Will, de közben már indult is a városközpont felé.
- Köszi, tudom! - húzta el a száját Mel, s megpróbálta nedves arcából kisöpörni kusza hajszálait.
- Mi történt? Bántott az a kretén? Vagy összevesztél anyukáddal? - puhatolózott a fekete pulcsis és halásznadrágos srác aggódva.
- A második inkább, de nem akarok most róla beszélni! Oda kell mennem Jay-hez... előbb látnom kell, mondanom kell neki valamit. Bocs, hogy iderángattalak, de senki más nem jutott eszembe!
- Ugyan már! Ne szabadkozz, tudod, hogy bármikor, bármiben szolgálatodra állok, kicsi lány! - kacsintott derűsen Will, de mivel a lány nem volt vevő a poénra, ő is elkomorult. - Kurva nagy baj lehet, mert még sosem láttalak ilyen ramaty állapotban... De persze nem faggatlak, ha nem akarsz róla beszélni.
- Rosszul hangzik.
- Az is, de...
- Tudom, nem akarsz róla beszélni, vettem. - bólintott Will, bár nehezen viselte, hogy a lány nem avatja a bizalmába.
Az út további részét szótlanul tették meg. Will nem akarta feleslegesen gyötörni a lányt, hogy jobban felzaklassa, Melissa pedig képtelen volt még a friss sebekről beszélni. Elsüllyedt a bánatban, tényleg jobban szeretett volna meghalni, mint úgy élni, hogy vérfertőzést követtek el. Biztos volt benne, hogy a pokolban is jobb lehet, mint szembenézni Jay-el és elmondani neki, hogy elválasztott szerelmesek helyett elválasztott testvérek. Ezek a gondolatot megint zokogáshoz vezettek, Will sajnálkozva nézett rá, de nem szólt, csak bal kézzel fogta a kormányt, jobbal megszorongatta a lány kezét. Mel hálás volt neki a vigasztalásért, de ettől csak még rosszabbul érezte magát.
Amikor megálltak Jay-ék modern palotája előtt, Will küldött a lánynak egy bátorító mosolyt.
- Jöjjek érted, ha végeztél? Vagy várjalak meg idekint?
- Ne várj meg... nem tudom meddig fog tartani ez a beszélgetés, és nem akarom, hogy végig nézd. Csak ránk tartozik. Egyezzünk meg abban, hogy rád csörgök, ha kellesz, oké? - préselte ki magából a szavakat a letargiás lány.
- Rendben. - Will a kormányra könyökölt, másik kezével még mindig Melissa kezét szorongatta. - Bármi is történt, tudd, hogy sajnálom. Gyűlölöm nézni, hogy az ég tiszta kék szemed sírástól homályos és nem ragyog, mint az öböl vize. Túl leszel rajta, Melissa, minden jóra fordul!
- Bár úgy lenne, Will, de sosem lesz már semmi sem jó! - suttogta a lány és kicsusszant az autóból, mert meghatódott és sírás környékezte. - Köszönöm, mindent köszönök! - intett a fiúnak, aztán hagyta, hogy elmenjen.
Mellkasához szorította a fotót és a papírt, a telefonját a farzsebébe csúsztatta, úgy ment a kapuhoz. Remegve nyomta meg a csengőt. Csend volt a nagy házban, vészjós csend.
Pár pillanat múlva a zöld atlétás és fekete lyukacsos farmeres Jay kijött elé.
A srác haja hátra volt simítva, szeme felragyogott, amikor felfedezte az érkezőt. Széles mosollyal az arcán szaladt le a lépcsőn.
- Melissa, drágám! Nem is számítottam rád! - üdvözölte boldogan, és kikulcsolta a kiskaput.
De amikor szembe állt vele, és felfedezte szerelme zaklatott állapotát, kék szeme szinte szürkére váltott, mosolya tova szállt.
- Mi történt? - kérdezte idegesen, mert a lány állapotából rosszat sejtett.
- A nagynénéd itthon van? - kérdezte inkább idegesen Mel, mert a helyszín nem volt alkalmas a borzalmas témához és fültanút sem akart.
- Igen, a nappaliban olvas.
- A régi gördeszkapálya, elég kihalt ilyenkor. Rémesen festesz! Mi a baj? - rémüldözött a srác.
Már a látványa is felzaklatta Melissát. A fiú szeme törődést és szerelmet mutatott, s ettől rosszabb már nem is lehetett volna a helyzet. Arra vágyott, hogy a karjába zárja és csókokkal feledtesse el vele ezt a rémálmot, de sajnos ez már nem lehetséges, mert testvérek. Még a vér is meghűlt az ereiben, hogy ezt mindjárt közölnie kell vele.
Mivel a fiú nem mozdult, a keze után kapott, hogy elvonszolja nyugodtabb helyre, de félbe hagyta a mozdulatot. Egy érintés is végzetes lehet, egy érintés is elég lenne, hogy elinduljon a lavina és a karjában kössön ki! Istenem, hogy lehet ezt feldolgozni és túlélni?
- Menjünk már, légyszi! - kérte a sápadt arcú, vöröslő szemű lány szinte könyörögve. - Fontos... kurva fontos!!!
Jay végre vette a lapot, intett a lánynak, hogy várjon. Az előtérben a fogasról magára kapta a bőrdzsekijét és a jobb zsebébe gyömöszölte a házkulcsot. Mire a lány mellé ért már magára igazította a sietve felkapott dzsekit. Menet közben a lány görcsösen szorongatta a "bizonyítékokat", s nem mert a fiúhoz érni, és mikor az meg akarta fogni a kezét dacosan elhúzta.
Hosszú léptekkel, szinte tapintható feszültségben sétáltak egymás mellett. Jay érezte, hogy baj van, hogy a lány szenved, látta rajta, hogy bőgött, a szíve szakadt meg érte, de tudta, hogy még korai faggatóznia, nem válaszol míg biztonságos terepre nem térnek. Az őrület határán várt és trappolt.
Hál istennek a gyalogtúra hamar véget ért, a háztömb végén felbukkant a gördeszkások graffitis rámpája és a körülötte burjánzó füves tér az ütött-kopott lócákkal.
A lepergett festékfoltos, barna padhoz sétáltak, mert a rámpán három tizenéves vergődött, kettő deszkával, egy görkorcsolyával.
Egyikük sem akart leülni, megálltak a lóca előtt. A szél a hajukba kapott, egymásra néztek.
Jay szemében aggodalom, félelem és remény tükröződött, míg a lányéban bánat és lemondás. Jay-nek kicsit sem tetszett a kis pöttöm állapota. Biztos volt benne, hogy az anyja okozta a szeméből sütő szomorúságot.
- Mi bánt, szerelmem? Együtt megoldjuk! - szólalt meg Jay, mert már elviselhetetlen volt a hallgatás. Automatikusan meg akarta szorítani a lány alkarját, de az hátrált egy lépést, így csak a pulóvere kinyúlt ujját érte el, de azt is elrántotta.
- Nem, ezt ne mondd! - könyörgött a lány és már gördültek is le az arcán a könnycseppek. A sírás fojtogatta a torkát, csak homályosan látta az imádott arcot a könnyfátyoltól.
Jay falra tudott volna mászni. Nem értette kedvese viselkedését.
- Nem értelek, kicsim! Mi van veled? Miért vagy ilyen rideg, és miért sírsz? - Jay hadart az idegtől. - Tudod, hogy szeretlek! Nem csináltam semmi rosszat, bármivel is etet az anyád!
- Nem, nem, nem szerethetsz! - csattant fel a lány, és fél kézzel esetlenül letörölte a könnyeit. - Soha nem szerethetsz és soha nem lehetünk együtt! El kell felejtened!
- Beszélsz marhaságokat, a kurva életbe már! - üvöltött Jay magából kikelve, mert nem akarta ezt. Nem szakíthat vele ez a lány, amikor ő élete napsugara!
- Nem lehetünk együtt! - ismételte nyomatékosan Mel.
- Nem a lófaszt! Nekem nem parancsol az anyád! - Jay egyre csúnyábban beszélt, mert elöntötte az agyát a vörös köd.
- Mutatok valamit, majd megérted. Én.. én szeretlek... de nem szabad! Nem lehet, nem helyes! - dadogott Melissa, mert már belülről rázta a zokogás.
- Az ott az apád? - kérdezte a lány vádlón. Mintha Jay tehetne bármiről is, de már nem tudta kire haragudjon.
Mel felnézett, s épp elkapta a zavartságot, ami a srác arcán tükröződött. Nem is kellett válaszolnia, tudta, hogy tényleg Patrick Amstrong van a fotón.
- Igen, az, bár régi kép, de... az anyád? Ez most komoly?
- Igen, Jay.... - Melissa a fiú kezébe nyomta a születési kivonatot is, de csak azért, hogy végre két tenyerébe temethesse az arcát. Lábaiból kifutott az erő, a padra rogyott, ott folytatta a szívszaggató zokogást.
- Melissa Amstrong? - olvasta le a papírokról a szörnyű valóságot Jay, bár még nem fogta fel, mit is jelent ez. - Valami vicc? Mi a...
- Istenem, Jay... drága Jay.. igaz. Amstrong vagyok. Apád és anyám házasok voltak, váláskor te kerültél Patrickhez és Samanthához... Testvérek vagyunk!
- Nem, az kizárt! - borult el a fiú tekintete.
Melissa átérezte a helyzetét. Tudta, mit érez most, hisz ő már órák óta ilyen állapotban volt. Először jön a tagadás fázisa, aztán a szívet tépő felismerés.
- Én se akartam elhinni, de igaz! A bátyám vagy! A bátyám! - ismételte undorral a lány, hisz számára ettől utálatosabb szavak nem léteztek.
Jay ökölbe szorított kézzel, nem törődve azzal, hogy összegyűri a papírt és fotót, fél kézzel a mellkasához kapott, aztán térdre ereszkedett. Összegörnyedt, letaglózta a fájdalom.
- Nem lehet... ez képtelenség! - indulatosan elkapta a lány két kezét, nem törődve vele, hogy a szél messze repíti a múltuk bizonyítékát. - Szeretlek, ez... ez nem lehetséges!
Melissa sírva hajtotta fejét a srác kezeire. Együtt szenvedni rosszabb volt, mint eddig bármi.
Jay belemarkolt a barna hajzuhatagba, fejét a fejbúbjához nyomta.
- Mondd, hogy ez nem igaz! Mondd, hogy a gonosz anyád kitalálta!
- Bár úgy lenne! De sajnos nem! Már a nagynénéddel is beszélt! Külön nevelt testvérek vagyunk! - sóhajtott a lány reszketve.
- Ne ismételgesd már ezt a kurva szót, ez egy rémálom! - kapta fel a fejét Jay.
Melissa felnézett rá, de bár ne tette volna! A vagány fenegyerek szemében könnyek csillogtak és mértéktelen fájdalom.
- Én is szeretlek, túlságosan szeretlek, és ennek semmi köze a testvéri szeretethez! - kiáltotta a lány szipogva. - Teljes szívből, testestől-lelkestől, minden porcikámmal szeretlek, de nem lehet! Istenem, ebbe bele fogok halni! - Melissa zavartan törölgette a szemét, de csak azért, mert a vallomás túl fájdalmas volt ahhoz, hogy a fiú szemébe mondja. - Ezt nem lehet csak úgy meg nem történté tenni és átalakítani, ártatlan és tiszta szeretetté! Erre én nem vagyok képes! Meghalok, meghalok, meghalok!
Jay térden csúszva közelebb araszolt a lányhoz, és mutató ujjával letörölte a lány arcáról a könnyeket, de közben azt kívánta, bár a fájdalmát is ilyen könnyen félre tudná söpörni.
- Ne mondd ezt, szépségem! Ha te nem vagy, én is belepusztulok!
Jay-re úgy hatottak e szavak, mint az ostorcsapás.
Az arcán rángatózott egy izom, a szeme olyan sötét volt, mint az öböl vihar előtt.
- Vérfertőzés! Uram, ez vérfertőzés! - motyogta a lány iszonyodva.
- Ne ismételgesd már ezt, a picsába! - kérte Jay erélyesen, és nyugtatóan megsimogatta a könnyáztatta arcot, bár nem is tudta, melyiküküknek van nagyobb szüksége nyugtatgatásra.
- De ez az igazság! - förmedt rá gyilkos pillantással Mel, s megpróbálta elrántani a fejét, mert már a fiú érintése is lázba hozta, és ez most már rohadt rossz érzés volt.
Jay belemarkolt a lány hajába, kényszerítette, hogy a mellkasára hajtsa a fejét.
Ott térdelt a földön, a kis pöttöm szenvedve engedett a suta ölelésnek. Mindketten meg akartak halni, belepusztulni a szerelembe, mert nem láttak megoldást vagy kiutat az érzelmek hálójából.
- Kurva élet... kurva élet, túlságosan szeretlek! - nyögte Jay fájdalmasan.
Melissa nem nézett fel rá, de a hangjának remegéséből és szíve zakatolásából rájött, hogy sír, s arra a látványra nem volt felkészülve. Egyet értett a fiú érzéseivel, de nem mondta ki, azzal csak tetőzték volna a bajt. Belátta, hogy ez így nem mehet tovább. Erőt kell vennie magán, gyökerestől kitépni a szívét és csírájában elfojtani ezt a szerelmet, ha még nem késő. Nem szerethetik egymást, nem lehetnek együtt. Kár keseregni, jobb már nem lesz, csak rosszabb, de az élet megy tovább. Biztos volt benne, hogy sosem fog így szeretni senkit, sőt nem is akart, de élni kell tovább!
- Nem szerethetsz! Engedj el!
Jay kérdőn nézett rá, mert nem tudta, hogy erre a pillanatra, vagy az életre céloz, de látta a szemében, hogy sajnos mindkettőre érti.
- Melissa....
A lány felállt és ellépett a még mindig térdelő fiú elől.
- Ne mondj semmit, kérlek, mert csak még rosszabb lesz! Tudod, hogy te voltál az első és egyetlen szerelmem, megőrülök érted és tőled, és fáj, de... de... ez már tiltott szerelem! Hanyagoljuk egymást, mert nem mehet így tovább! Szeretlek, de azt kell mondjam, ég veled!
Melissa lassan elkezdett egyre távolabb araszolni a fiútól, amíg még volt hozzá ereje.
- Ne... ne... ne... neee! Nem teheted ezt, Melissa! - kiáltott rá Jay megrázóan fájdalmas hangon.
- Nem akarom, de így helyes! Isten veled!
- Ne búcsúzz, szerelmem! És nehogy nekem csinálj magaddal valamit! Ne feledd, ha megölöd magad, veled halok! Nélküled nem akarok élni, a kurva életbe már!
Melissa könnyeit nyeldesve lépkedett hátrafelé. Még vetett egy utolsó pillantást a számára oly kedves és örökre szívébe vésődött arcra.
Már jócskán a háta mögött hagyta a gördeszkapályát, amikor messziről meghallotta Jay keserves üvöltését. Szenvedésének jelei csak még jobban szaggatták a szívét. Biztos volt benne, hogy ez a seb sosem fog beforrni, megöli a búbánat, mert akit a világon mindennél jobban szeret, az az édes bátyja! Ezt sosem tudja majd feldolgozni! Úgy érezte, a szívét is a parkban hagyta. Ment amerre a lába vitte, képtelen lett volna Will-lel megosztani most a fájdalmát, így eldöntötte, hogy gyalog indult haza. Csak ekkor jutott eszébe, hogy nem beszéltek a jövőről - hisz nekik nincs is - de nem ártott volna tisztázni, mit mondanak a suliban a többieknek, mert hogy az igazat sosem, az biztos! Épp elég neki a fájdalom, nem hiányzik még, hogy ujjal mutogassanak rá, amiért a saját bátyja megrontotta! Sosem tudhatják meg, hogy akiért dobog a szíve és eleped a teste az édes testvére!
